2013. szeptember 12., csütörtök

Varese ismét - máshogy

A hétvégén ismét külföldre sodort az élet. Ez alkalommal is evezés volt természetesen a fő téma, de most nem versenyeztem. Az elsődleges dolog most a régi, 8 éven keresztül használt Stämpfli eladása, illetve egyéb az orrlabda.hu-val kapcsolatos ügyek intézése volt. A Stämpfli eladása nehéz volt, mert mégis csak 8 év az 8 év, annak minden eseményével, élményével, de erről egy másik bejegyzésben fogok írni.

Varese, veterán világbajnokság

Csütörtökön reggel 3:05 perckor indultam budai lakásunkból az 1000km útra. Az utat ismertem, hisz majd másfél éven keresztül másfél-két havonta megtettem. Vareseben ez alatt az idő alatt többször is volt alkalmam versenyezni. A város 40 kilométerre Milánótól. Az olasz elit egyik közkedvelt városa, melyben a shopping az Andrássy úttal vetekszik, pontosabban le is nyomja. Como néhány kilométerre van és a varese-i tó másik oldalán Gavirateban van az olasz para evezős központ. Vagyis a tavon két bójázott pálya is van, ami azért elmondja, hogy a térségben mennyire kedvelt az evezés.

Az út eleinte lassan fogyott, a magyar szakaszon a sötétben valahogy a gyér forgalom ellenére nem nagyon haladtam, vagy csak az éjszaka...Szlovéniába érve, Ljubljana magasságában meg kellett állnom pihenni egy fél órát, mert kezdtek letapadni a szemeim. Mikor egy órára megérkeztem már nagyban folyt a verseny. A világ minden részéről voltak klubok, versenyzők tényleg minden korosztályból. Bevallom eddig nagyon távol állt tőlem a masters versenyzés, de most már kezdem érteni és érezni a lényeget.

Talán olyan ez az egész, mint egy fordított tanuló, serdülő, ifi viszony rendszer, bár kétségtelen meglepődtem, mikor az egyik versenyző szájából elhangzott "őket 20 éve figyelem, mindig együtt eveznek, így könnyű" - a hetven évesek kategóriájában hangzott el ez... Lehet, hogy rövid az ember élete, de sok minden belefér.

A rendezők eléggé pörgették a versenyeket, de így is volt néha késes, és ha valaki nem figyelt gyakran elvesztette a fonalat, hogy melyik verseny jön. A program füzet pedig valóban vaskos volt, ugyanakkor volt is mit beleírni. Sokan több számban is indultak és a versenyzőket elnézve különböző színvonalú edzéségi szinten mozogtak. Voltak akik alig bírtak beszállni a hajókba és voltak akik bizony komolyan a labdába rúghatnak bármilyen országos színvonalú versenyen. Sokan érkeztek a tengeren túlról is. Amerikaiak, japánok, brazilok, minden honnan. 

Az időjárás jó volt, a Nap forrón sütött, a pára is jelentős volt, az égen egy felhő se.

Magyar csapatok sokan voltak és többen sikeresen is szerepeltek közülük! Néhányuknak volt alkalmam gratulálni, de estét nem magyarokkal hanem olasz barátaimmal töltöttem. Sokan kérdeztek e napok folyamán, hogy miben indulok, de én mindig csak annyit tudtam mondani kicsit esetlenül: "én még nem érzem magam masternak"

Az első este Milánóban tudtam edzeni egyet. Milánóba Marcoval és Vandoval mentem, akiket még Mantovaból ismertem és Márió klubjába mentünk a Canottieri San Cristoforoba. Az urak itt még csináltak egy rövid edzést a másnapi verseny előtt, de mivel nem jött még meg mindenki csak ergoztak, aminek a fő része egy 100 méter volt, amit 1:13-1:18 között abszolváltak... Edzés után a klubban vacsoráztunk. A klub maga egy új klub, sokkal inkább fitnesz klub, mint, amit mi Magyarországon evezős klubnak tartunk. Először is nem voltak benne versenyhajók csak tanulóhajók (lásd a galériában) másodrészt 3 edző ugyanannyit foglalkozott a negyven-hatvan éves korosztállyal, mint a gyerekekkel. Az evezés pedig egy akkora csatornában zajlott, amiben egy nyolcas meg sem tud fordulni. Az étterem mindenkinek nyitott, de a klub alapvetően zártkörű. 3 éve indult, de sikeres szervezet.

Panigacci és testaroli volt a menü a vacsorára. Az előbbi egy majdnem ropogós rá sütött tészta, a második pedig egy szagatott tészta féle paradicsomos, pestos és sajtos verzióval. Minden igazi olasz volt: sok féle étel, kisebb adagokban. A testaroli 3-4 adagja már önmagában eltelített, és utána a panigacci sajttal, különböző sonkákkal és desszertnek nutellával feltette az i-re a pontot.

Azt este folyamán kiteljesedett a csapat, mert megjöttek a Nápolyból akkor érkező csapattársak. Nagy összeborulás és örvendezés következett és ekkor megértettem valamit a veterán evezés lényegéből. Egy adag nosztalgia, egy adag versenyszellem és hozzá sok, a csapattársak iránt érzett szeretet és barátság, mert ha ez nincs akkor minek töltsük el egymással az időt negyven évesen. Ahhoz tényleg rövid az élet, hogy olyanokkal legyünk, akikkel nem szeretünk lenni, de sokszor lennünk kell, amíg aktív evezősök vagyunk.

Vacsora után a szállásra mentünk, ami az egyik nyaralásból éppen hazaérkező csapattag lakásán volt. Márió vitt minket és egy bő fél órát autóztunk mire odaértünk. Itt már kezdtem rosszul lenni a fáradtságtól. Mikor bementünk akkor derült ki, hogy senki sincs otthon, Márió pedig egy éve volt itt egyszer akkor is éjjel. Mivel a háznak A-H lépcsőháza volt hamar kiderült, hogy Márió nem emlékszik a pontos lépcsőházra, amik egyébként olaszosan voltak elrendezve. Kiderült, hogy a telefonja is lemerült, de szerencsére volt nálunk töltő és a ház aljában működő étterem még nem zárt be, csak zárásban volt. Az öreg tulaj/főpincér és a felesége megengedték, hogy töltsük a telefonra, és közben el kezdtük kérdezgetni a házba hazatérőket nem tudjak melyik ajtóban lakhat az emberünk. Természetesen a csengőre nem volt kiírva a lakás így vártunk, amíg nem vette fel a telefont. Mivel éjjel egy óra volt már ez nem jött olyan gyorsan. Kezdtem fáradni, izzadt voltam, és elcsigázott, de legalább a hasam tele volt. Mikor megkérdezte az öreg bajszos és kopaszodó pincér, hogy kérünk e vizet úgy éreztem kell egy kóla, mert nem bírom tovább. Máris hozta a kis olasz öreg úr, nem kért érte semmit, csak egészséget kívánt. Ki bontottam, bele kortyoltam és elolvastam mi van ráírva: "Felicita" - boldogság. És ekkor tényleg boldognak éreztem magam. Márió és Marco nevetni kezdtek, mikor megmutattam, hogy mennyire erre a helyzetre illik ez a szó és a telefont is felvették, így hamarosan lefekhettem.



Másnap reggel a Pepperino nevű étteremben találkoztunk, ami egy másik nápolyié volt, innen mikor megjött mindenki a csapatból elsétáltunk reggelizni. Egy tipikus olasz bárba mentünk, ami nem olyan volt, mint a manapság itthon divatos látvány pékségek. Itt valóban volt látvány: a sütemények, a briósok, a töltött szendvicsek mind kacsingattak ránk. A kávé és a cappuccino is megszólalt és a színes bögre mind-mind hozzátettek az élményhez. Voltak napilapok, amiket lehetett böngészni és kellemes olasz őszi időnk volt. A reggeli után elindultunk, először azt gondoltam van célunk, de egyszer csak kiderült random városnézésbe kezdett a csapat, mert a pályán nem lehetett mit csinálni és a futam is csak 5-kor lesz. Azért a céltalanságot felismerve ittunk egy gyors kávét és elindultunk a pályára.



Link a galériához, aki gyorsan szeretné végig pörgetni: https://picasaweb.google.com/108390519658522226727/VareseMilano?authuser=0&feat=directlink

A verseny hasonlóan a előző naphoz folyt tovább, jó idő volt és jó versenyek.

A nap végen a csapat 2. lett nyolcasban. A fehérorosz csapat verte meg őket, de legalább kedvet kaptak a folytatáshoz. A verseny után visszatértünk Milánóba. A belvárosban hihetetlen nagyvilági forgatag várt minket. Vacsorázni a csapattal mentünk közösen a Pepperinoba, ahol pizzát ettünk és még sok minden mást. Le kellett mondanom a pár hete beállított diétámról, de a hét vége már elveszett.

Vacsora után autóba szálltunk és az evezős klubba vettük az irányt. A klubban esti partit tartottak, de mire éjfélre megérkeztünk még csak az étterem átpakolásánál tartottak. Az emberek elkezdtek szállingózni, zene is lett és mi egész éjjel beszélgettünk, iszogattunk jól éreztük magunkat. Az egész ilyen volt mintha margitszigeti chachat átvitték volna egy csónakházba...


Reggel a szállodában jól esett a kiadós reggeli. Majd hamar Mantovaból vettük az irányt, onnan pedig haza!